Tanulmánymentés

Balogh Gergő: Olvasásgyakorlatok

Az elmúlt évek kritikagyakorlata azt mutatja, a kortárs irodalmi mező általánosságban a kötetkoncepciót részesíti előnyben a válogatáskötetekkel szemben. Ennek a preferenciának talán a lírán látható a leginkább a nyoma. Míg a 20. század elején is gyakoriak voltak a Versek címmel ellátott gyűjteményes kiadványok, addig jelenleg tendencia, hogy a lírakötetek a válogatott verseket egy nagyobb ív mentén próbálják elrendezni. Habár a tanulmányköteteknél gyakoriak a válogatáskötetek (elsősorban a konferenciák után keletkező kiadványok esetében, amelyek azonban döntő többségben egy hívószóra íródnak), az egyszerzős művek terén hangsúlyosabb a hagyományosan értett könyvformátum, amely egy-egy nagyobb téma alatt fejezetekre bontva járja körül a felvetett kérdéseket. Ennek következtében szokatlan jelenségnek tartom Balogh Gergő második kötetét, amely Olvasásgyakorlatok címmel az EKKE kiadójánál jelent meg, és a szerző 2016–2022 között publikált folyóirat-tanulmányait gyűjti össze. Jelen kritika ezért nem csak a tanulmányok értékelését, de a kötetegész létjogosultságát is tárgyalni kívánja, vállalva, hogy a kérdés nem feltétlenül eldönthető.

A folyóirat-tanulmányok kritériumai jelentősen eltérnek az egy-, illetve többszerzős kötetbe készült írások formájától. A különbség elsősorban a terjedelmi korlátban mutatkozik meg, amely a folyóiratok esetében jóval szűkebb, ha nem feleakkora, mint a többi esetben. Két eljárás a gyakori: a szerző egy nagyobb lélegzetvételű munkából kimetsz a folyóirat számára a kívánt terjedelemben egy részletet, vagy már előre olyan témát választ, amely kibontható a folyóirat-tanulmány keretei között. Általánosságban elmondható, hogy a különböző tanulmányműfajok sokszor megsínylik a formák közti átjárást: így a nagyobb szövegek a folyóirat-tanulmány formát, ez utóbbiak pedig a kötetté szervezést. Balogh Gergő tanulmányai a maguk határain belül vállalnak rövid kifutású téteket, tehát folyóirat-publikációnak szánt szövegek, hacsak a szerző nem olyan ügyes, hogy maradéktalanul el tudja dolgozni a nagyobb munkából való kimetszés nyomait. Az Olvasásgyakorlatok puszta léte azonban kétségkívül arra enged következtetni, hogy az itt összegyűjtött tanulmányok önálló szövegek.

Ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy érdemes-e változtatás nélkül, jelentősebb kötetkoncepciót mellőzve összeválogatni néhány ilyen szöveget, és kötetként kiadni. A vállalkozás dicsérendő abból a szempontból, hogy Balogh nem tekintette a könyvformátum feltételezett követelményeit szabálynak, és válogatáskötettel jelentkezett a koncepcióhangsúlyos irodalmi mezőben, más szempontból azonban „tanulmánymentésnek” is tűnhet az eljárás. A folyóiratokat ugyan a nagyobb könyvtárak jelentős mennyiségben archiválják, és az NKA-támogatás feltételeként előírt internetes másodközlés a legtöbb szöveget már elérhetővé teszi, mégis könnyebb rátalálni egy-egy szerző tanulmányaira, ha azok kötetként is megjelentek. Illetve nem elhanyagolható szempontot jelent az akadémiai közegben való előrehaladás kritériuma sem, hiszen így Balogh nemcsak tanulmányként, de kötetként is kreditet kap ugyanazon szövegei után. Ugyanis az Identitás és differencia között kivételével, amely két új résszel is bővült, a többi tanulmány változtatás nélkül került át a könyvbe.

A fenti megállapításokból úgy tűnhet, hogy elmarasztalom Balogh módszerét, ám ez nem teljesen így van. Balogh nem válogatás nélkül emelte át az elmúlt hat évben keletkezett folyóirat-tanulmányait, az alapvetően irodalomtörténeti vagy tisztán elméleti szövegei kimaradtak a kötetből. Az ügyesen megválasztott Olvasásgyakorlatok cím alatt az elsősorban poétikai-retorikai téteket mozgató szövegeit jegyzi, amelyek Aranytól Karinthyig változatos témákat járnak körül. Habár a nyolc tanulmány közt nincs egységes szervezőelv, mégis vannak olyanok, amelyek egymáshoz közel olvasva módszertani mintázatot rajzolnak ki. A továbbiakban kitérek néhány olyan problémakörre, amelyek ismétlődtek a tanulmányokban, és amelyek alapján nem izoláltan, hanem kötetként lehet értékelni az Olvasásgyakorlatok szövegeit.

Balogh az előszóban kiemeli, hogy a tanulmányok többsége történeti-kulturális kontextusokat is beemel az értelmezésbe azokon a pontokon, ahol a nyelvi megalkotottságra irányuló figyelem elégtelen volna. Néhány esetben ez a szempont pusztán kitérő vagy adalék (például a Betegségretorikák vagy a Medvetánc esetében), ám két tanulmány is olyan kérdést jár körül, amely a primer szövegek által felvetett politikai-társadalmi kontextust elengedhetetlenné teszi. Az Arany János és a béke a Gondolatok a béke-kongresszus felől című vers elemzésével keres választ arra a kérdésre, hogy Arany költészete valóban apolitikus-e, illetve (a kötet tanulmányai közt nem egyedüli módon) egy megkövesedett toposz, a béke fogalmának a vers születési körülményei közt értett, filozófiai jelentéshorizontját is vizsgálja. A tanulmány beteljesíti vállalt célját, ám hangsúlyaiban eltávolodik a többi szövegben központi szerepet betöltő poétikai horizonttól, mivel az itt olvasható elemzések többségükben a vers tartalmára, és nem
a nyelvi megalkotottságára fókuszálnak. Egyetlen kivétel talán a tenger trópus és a kovász hasonlat szemléletes értelmezése (29.), amely reprezentálja Arany nem fejlődéselvű történeti időszemléletét, és alapjaiban változtatja meg a béke megvalósíthatóságának és az ember önértelmezésének ideáit. A tanulmány tehát inkább filozófiai tétekkel dolgozik, mintsem poétikaiakkal, ám ez inkább előnyére válik: hiánypótló eljárásnak találom, ahogy Balogh megbontja a nagyobb toposzokat, és egy filológus precizitásával nyúl a választott irodalmi szövegek által mozgósított fogalmak, korszakok vagy motívumok felé.

Hasonló szándék figyelhető meg az Aranysárkányról írott tanulmányban is (A modern intézmény: rend, autoritás és sztenderdizáció), amely a Novák beszéde és elhallgatása mögötti intézményi autoritást, a korszak nevelési elveit és Liszner Vili mint az intézmény rendje felől értelmezhetetlen profi sportoló előképét járja körül. Ugyancsak sikerült az eljárás a Medvetánc tanulmányszövegében is, ahol a medve és a medvetáncoltatás európai kultúrtörténete segít feltárni a Medvetánc mint vers és mint kötetcím jelentésmezőit. Azonban nem minden esetben találom indokoltnak a történeti kontextus beléptetését. A Betegségretorikák az 1930-as évek magyar költészetében című tanulmányban Balogh Karinthy Mindszenti litániájában a korallerdőként leírt (rák)betegséget a megszólított E. K. festőnő csak szóbeli tervként fennmaradt, sosemvolt festményének ekphrasisaként azonosítja, majd ezt az önmagában is meggyőző megállapítást a kora 20. század medikális nyelvével is megpróbálja alátámasztani (135.). Ám az említett példák nem tűnnek specifikusnak, és nem adnak hozzá a vers növényi metaforikájához, ugyanis a „kiirtás”, a „burjánzás” és a hosszan idézett maghasonlat akár bakteriális fertőzések metaforájaként (és feltehetően a medikális nyelvben ugyanígy alkalmazott leíró képekként) is működőképesek. A későbbiekben bemutatott a rák mint politikai létforma, amely hadviselést folytat a megszállt testtel, illetve a test és a lélek szétkapcsolásaként értelmezett elhallgatás – mindezek kiváló megállapításai a tanulmánynak (136–140.).

Pusztán az ismétlődés okán válnak látványossá Baloghnak a verstest azonosítására irányuló törekvései. A Betegségretorikákban hosszasan olvasható, hogy a három elemzett versben (Babits: Balázsolás, Kosztolányi: A vad kovács és a fentebb már említett Karinthy: Mindszenti litánia) a betegséget és a szenvedést nem egy, a versen túli szubjektum éli át, hanem a megszólaló vagy a megszólított lírai én. Ennek a túlhangsúlyozásnak nem látom indokoltságát, hiszen jelen irodalomtudományunkban általános törekvés, hogy elhatároljuk egymástól a biografikus szerző és a lírai én identitását. Mindenesetre ezen ismételt különbségtételen keresztül jut el Balogh ahhoz, a kötet szövegeiben gyakran tett állításhoz, hogy a verstest önmagában nem a tematika illusztrációja, hanem reprezentációja (lásd pl. Identitás és differencia között, 81.). Ennek alapján Babits Balázsolását izgalmasan olvassa újra a hang produkciója (126.), míg Kosztolányi A vad kovács című versét az én anyaggá alakulása felől. Ez utóbbi elemzésben emlékezetes a gondolatsor, amelyben Balogh a verstestet a kalapáló kovács dalát visszhangzó énekként és így a lírai én testeként azonosítja (128.).

A kötet szövegei közül hosszában és megoldásaiban is kiemelkedő az Identitás és differencia között: Kosztolányi Dezső, Babits Mihály és Karinthy Frigyes kutyája című tanulmány. A hosszú írás már e kötet előtt is kétszer került publikálásra (Studia Litteraria 2018/1-2., 216–236.; Milyen állat?, szerk. Balogh Gergő–Fodor Péter–Pataki Viktor, Alföld Alapítvány–Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2020, 176–202.), ám ekkor még az elméleti bevezetőt két Kosztolányi-verselemzés követte, amely mellé jelen kötetben még két verselemzés társult, egy Babits- és egy Karinthy-olvasat. A tanulmány első része általános elméleti bevezetőjét adja a biopoétika állat és ember differenciáját tematizáló kortárs elméleteknek (főként Markus Wild antropológiai differenciája, illetve Giorgio Agamben antropológiai gépezete), amely mögé szerveződnek a verselemzések. Miközben kitűnő, és a magyar irodalomtudományban hiánypótló szövegnek tartom az elméleti bevezetőt, az elemzéseket pedig invenciózusnak, problematikus a két szövegrész viszonya. Ahogy a cím is mutatja, az értelmezések kutya és ember kapcsolatát tematizálják, amely választás alapjaiban szervezi át a bevezetőben felvázolt ember–állat differencia kereteit. Miközben Balogh reflektál arra, hogy a kutya domesztikált állat, amelynek alkalmazkodása az emberhez olyan mértékű, hogy akár az embergyermek jellemzőit is felveheti, nem fordít figyelmet többek között a [Hattyú kutyám…] elemzésében a módosuló ajtó-fogalomra, a kint és bent (vö. Bernhard Siegert), illetve az ők és mi (lásd: antropológiai differencia) ellentétpárokra. Az olvasás során szinte reflektálatlanul tartja fenn ezeket a kategóriákat. Példaként a [Hattyú kutyám…] esetében fölmerült Kerberosz-hasonlatra (80–81.), valamint a házba betörni készülő ugató emberhangokra és néma koldusokra térnék ki (84–87.).

A Kosztolányi-elemzésben a házat (és így az irodalmat) őrző Hattyú Kerberosszal hasonul, a versbeszélő pedig Orpheusszal. Ám az analógia szerint a beszélő nem lehet azonos Orpheusszal, hiába a dalnok-pozíció, hiszen Orpheus kintről befelé igyekszik, míg a megszólaló a benti tartomány része. Így a versbeszélő csak Hádésszal lehet azonos, míg a kintről betörni vágyó „ugató” emberhangok, akik ellen Hattyú (mint Kerberosz) fel van szólítva, érthetők csak Orpheusként, mivel a versszöveg a parancsot adja ki, és nem egy történő behatolási kísérletet ír le. Talán ennél is fontosabb, hogy a néma koldusok említésekor Balogh nem azonosítja a felcserélődő szerepeket. Ugyanis a körön (házon) belül létező Hattyú kutya a mi és a bent kategóriáihoz esik közelebb, míg a néma koldusok („nyelvvel nem csak tekintettel rendelkezők” 84.), akiket Hattyú mint holtakat háborítatlanul hagyhat, a kint és az ők kategóriáival azonosulnak. A versben ezek az emberi alakok megfosztattak nyelvüktől, ezáltal attól a képességüktől, amely az antropológiai differencia modelljében az „ismeretlen” többletet, az ember és állat közti választóvonalat jelenti. A házőrzés során Balogh kitér arra, hogy Hattyú, „ha szükséges, gazdája védelmében az én helyett felel” (85.), ám ebből elsősorban az elhatárolásra és a határhelyzetre (küszöb) fókuszál, és érintetlenül hagyja az én (versbeszélő) és a megszólított Hattyú kutya azonosulását. Hattyú a gazdája helyett bentről kintre beszél(het), amely során a bevezető értelmében maradéktalanul átlépi az antropológiai differencia kategóriáit.

Az Identitás és differencia között bevezetője a Medvetáncra is alkalmazható elméleti keret (pl. itt: 113.), ennek hangsúlyozására és a két tanulmány összekapcsolására a kötetforma lehetőséget adhatott volna. Balogh a tanulmányokat a primer szövegek időrendje és nem típusaik szerint rendezte el, így nem aknázta ki a kötetté szervezés lehetőségeit. A tanulmányok egymáshoz közeli olvasása kirajzolja, hogyan kapcsolódnak össze Balogh rövidebb szövegei akár módszertanilag, akár a mozgósított elméletek felől. Miközben egyik oldalról követendőnek tartom Balogh választását, hogy kötetté mentette folyóirat-tanulmányait (és remélhetőleg ezt megteszi majd az irodalomtörténeti és az elméleti szövegei esetében is), a kötetkoncepció lelkes híveként mégis bízom abban, hogy a következőkben izgalmas szempontok szerint szervezi őket, illetve kihasználja a kötet adta lehetőségeket a tanulmányok egymás közti párbeszédére.

Balogh Gergő: Olvasásgyakorlatok, Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Líceum, Eger, 2022.

(Megjelent az Alföld 2023/3-as számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Egyre Márki grafikája.)